Irodalmi művek – Kafka, Shakespeare, Vonnegut – kapcsán az emberről, az életről

(az agykontrollt csak lazán, mintegy érintőleges szóba hozva, főleg tanároknak, diákoknak, mindannyiunknak, merthogy mind effélék vagyunk)

Gyerekkoromnak – s tán a mainak is – meghatározó élménye volt Shakespeare Hamletje.

1957-ben lehetett, vagy 58-ban, még nem jártam iskolába.

A házban nekünk volt először tévénk. Jóapám, hogy valahogy eltartsa a hét gyerekét, mérnöki munkákat vállalt maszekban. Ez persze neki is, s az őt megkereső állami cégeknek is tiltva volt. Így történt, hogy az a bizonyos üzem, amelynek tán az új szerelőcsarnok-alapozását tervezte (hogy az ötéves tervben kijelölt határidőre meglegyen, s ne bukjon a cég prémiuma, plusz igazgatója), természetben fizetett egy „leselejtezett” tévével. Persze fekete-fehérrel. Hol volt akkor még a színes tévé?

Egyik este a Hamletet adták. Anyukám azt mondta, ez nem gyereknek való, kizavart minket a szobából. Én meg erre fel a szoba másik ajtaján hátulról, laposkúszásban be a zongora alá, onnét néztem végig egy pisszenés nélkül azt a borzalmat, azt az iszonyú káoszt: kísértet, bosszú, értelmetlen halálok, tőr, méregpohár, mindenki mindenkit megöl. A rejtélyes mély semmiért. Pont. Hát ez az élet!? Mély nyomokat hagyott bennem.

Egyik e-mail címem ma is: hamletazongoraalatt@...  :)

Aztán.

Húszas éveim legkedvesebb írója Kurt Vonnegut volt. Étlen-szomjan, alvás nélkül olvastam ki egyszuszra az Ötös számú vágóhidat, az Áldja meg az isten, Mr Rosewater-t, majd a Macskabölcsőt, a Mother Nightot (Éj anyánk), aztán amit csak meg tudtam szerezni, többnyire angolul. Magyarul akkor még csak az első, néhány előbb említett mű jelent meg.

A Youtube-on találtam most egy előadást Vonneguttól. Halála (2005) előtt egy-két évvel tarthatta egy egyetemen. Egy részletet – az utolsó negyedórát kb. – kivágtam, feliratoztam. Azt kérem, először ezt nézd meg most, itt, mert csak így lesz érthető a folytatás:


Sugár Éva néni – mondanám szomszédaimnak.

Matematikatanárunk volt a gimnázium első két évében. Úgy tudom, koncentrációs tábor túlélő. Aranyos, mindig gyorsléptű, mindig mosolygó valaki. De szigorú, mint a kés.

– Egyet nem tűrök – mondta –, ha valaki egy pillanatig is másra figyel, mint a magyarázat.

Milyen igaza volt! Ha csak egy láncszem is elvész a logikai sorban, minden elveszett.

Nagyon rossz matekos voltam. Ott kezdődik, hogy olvashatatlanul írok (ma is sajnos, dolgozni kéne ezen is agykontrollal), totál káosz volt nálam minden jegyzet. Az órán még fölfogtam, otthon meg csak néztem, mint a moziban a kriksz-krakszaimat a kockás füzetben. Lusta is voltam, gyakorlás nélkül gyorsan elfelejtettem mindent. Matekdolgozatok előtti éjszakákon Zsuzsi nővérem – maga is abba a gimnáziumba járt előttem, ekkoriban matematika szakos egyetemista volt – átvette velem az egész évi anyagot. Mit egész évit!? Elemi második osztályától kezdve! Hogy kibukott egyszer, amikor kiderült, hogy gőzöm sincs, hogyan kell törteket összeadni! Aztán másnap hármasra – olykor talán négyesre is – megírtam a dolgozatot.

Zárójel: a közelmúltban egy barátommal közösen fölfedeztük a kis Fermat-sejtést. Persze nem tudtuk, hogy ez a neve, utóbb jöttünk rá, hogy enyhén szólva megelőzött minket ez a bizonyos Fermat nevű matematikus pár száz évvel. Mindenesetre úgy tűnik, más úton, mint ő hajdan, fölfedeztünk valami izgalmas matematikai összefüggést. Próbáltam igazolni is a sejtést, de ez már egy évnyi lázas munkával sem sikerült. Csekély vigasz volt megtudni végül, hogy Leibniznek is csak évtizedek múlva sikeredett. Azóta kis Fermat-tétel a becsületes neve a dolognak.

Zárójel folytatva, főleg korombeli végzett és leendő agykontrollosokat szem előtt tartva: matematikával, költészettel, zenével, akármivel azért foglalkozom olykor, hogy járassam az agyam, nem kell még külön ráhülyülnöm jelenlegi állapotomra. Így szoktam mondani tanfolyamaimon: az agyat nem lehet használattal fárasztani, maximum nem használással berozsdásítani!

Zárójel zárva.

Megkérdeztem egy-két volt osztálytársamat, mire emlékeznek Sugár Éva néni kapcsán. Egyikük, Éva ezt írta: Ő  volt az, aki egyszer azt mondta, hogy ha valaki nem tudja a matematikát, az nem baj, de maradjon mindig ember.

Éva néni egyszer behívta Zsuzsi nővéremet szülői értekezletre, engem akart megbeszélni, és kimondottan ővele – vagyis nem szüleimmel –, akit diákjaként jól ismert. Másnap azt mondja nekem:

– Nővéred szerint te link vagy. Kikértem magamnak a nevedben. Te nem vagy link. Nehogy nekem valaha link merj lenni!

Éva néni! Nem tudom. Remélem, talán, és neked is köszönhetően, legalább ritkábban voltam, mint lehettem volna. S ha eszembe jut ilyen – mert azért jut -, remélem, valamit jóvá fogok tudni tenni még belőle ebben az életben.

Aztán harmadikban már nem tanított minket. Kórházba került, rák, kemók, gondolom. Halála előtt pár héttel – épp jobb állapotban lehetett – bejött még egyszer az iskolába. Szünet volt, kora ősz, sütött a nap, valami játékot játszott osztálytársaimmal az udvaron. Nem emlékszem mit, körben áll egy kislánykát, kidobósat, ki tudja már? Én álltam az árnyékban és néztem őt, őket. Persze, mert tudtam a helyzetet, meg zárkózott, félszeg kis hülye voltam. Hívott:

– Gábor, gyere te is!

Valamiért mégsem mentem.

Egy – tán ekkortájt írt– versem megőrződött valahogy, úgy érzem, idevág:

Ma elmentek az életemből. Egy család.
Öregek, fiatalok, összesen négyen.
Elköltöztek. Nekik még néhány év. Tíz, húsz,
A fiataloknak maximum ötven.
Elmentek az életemből örökre.
Magukkal vittek egy nyolcéves kisfiút,
A poros könyvek, a zongoracsipkék,
Meg a hajdani kaporszósz, császármorzsa,
Szomszédgyerek-vendéglátás emlékekkel együtt.
Elvittek egy nyolcéves kisfiút. Engem.
Elköltöztek. Számomra meghaltak.
Nekik még néhány év. Tíz, húsz,
A fiataloknak maximum ötven.
Még csak el se köszöntem.

Most akkor mondom a nevét, hálával, köszönettel:

Sugár Éva néni!

Mondd te is a te embered nevét! Nem baj, ha nem pont tanárod volt, biztos van valaki a te életedben is. Gondolkodj! Megtalálod!

Mondjuk együtt!

Szinte hallom a nevek méhraj szerű zúgását, zümmögését.

Hát, ha ez nem csodálatos, nem tudom, mi az!

Szerző: Domján Gábor agykontrolloktató

Gábor eredetileg bölcsész (angol – általános nyelvészet szak), nyelviskolákban, gimnáziumban tanított, műfordítóként dolgozott korábban. Egyébként zenész (lantos, énekes a régizenét játszó Kecskés együttesben). Az agykontrollt 30 éve tanítja, ma is örömmel és lelkesen osztja meg sok év tapasztalatát.